Kegyelem nékünk és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól! Ámen.
Kedves Testvéreim!
A gimnáziumban megkérdezte egy diák: Tanár úr! A bokszmeccset leszámítva miért mondják a keresztyének azt, hogy jobb adni, mint kapni? Te most 15 éves vagy - válaszolt a tanár. A szervezeted növekszik, nagyobb szükséged van a táplálékra, mint a felnőtteknek. A személyiséged is alakul. Ezért nagyobb szükséged van arra, hogy szeretetet, megbecsülést, figyelmességet kapj. Majd ha kialakul a személyiséged, akkor te is azt fogod mondani: jobb adni, mint kapni.
Nem tudom, igaza volt-e a tanárnak. A bibliaórán legalábbis szó esett arról, hogy ez az ige ma kevéssé lehet érthető a világban már azért is, mert az emberek inkább a maguk dicsőségét keresik, és nem akarják másnak - Istennek - adni a dicsőséget. Talán nem alakult ki eléggé a személyiségünk? Talán nem vagyunk eléggé felnőttek?
És beszélhetnénk arról is, hogy az embernek négy lelki alapigénye van. Szeretve legyen, biztonságban legyen - tehát tartozzék valakihez, értékes legyen és szabad legyen. Ennek a négy alapigénynek kell kielégülnie ahhoz, hogy boldognak érezze magát. S ezek közül az alapigények közül valóban az egyik az értékesség - mondhatnák úgy is: a dicsőség.
József Attila azt írja az „Imádság megfáradtaknak" c. versében: „Alkotni vagyunk, nem dicsérni." Tudom, hogy eljut odáig: „Most mégis, megfáradván, dicséreteddel keresünk új erőt". De vajon igaza lehet annak a véleménynek, hogy a keresztyén egyház, amely Istent dicsőíteni akarja, a lúzerek, a vesztesek, a gyengék közössége?
Miközben ezek a példák egymás után eszembe jutottak, úgy éreztem magam, mint aki néz egy filmet, és közben hangosan korogni kezd a gyomra. Úgy tűnik, mintha a filmet nézné, pedig gyomra korgásával van elfoglalva. Miközben Isten dicsőségéről szól az ige, a példák a magunk dicsőségéről vagy dicsőség-hiányunkról árulkodnak. Saját állapotunk foglal el minket, és nem figyelünk Istenre. De hogyan lehetne Istenre figyelni? Hiszen azt írja Pál apostol, hogy kikutathatatlanok az útjai és megfoghatatlanok az ő ítéletei?
Heinrich Schliemann fűszeres segéd, majd könyvelő volt a XIX. sz-ban. Gyermekkorában olvasta Homérosz műveit, és meggyőződésévé vált, hogy Tróját megtalálja. Bár azt tanították, hogy az Iliász csak legenda, és a Közel-Keleten folyó ásatások ezt igazolni látszottak, ő mégis 1868-ban nekilátott Trója feltárásának. Amiről a világ meg volt győződve, hogy nincs, azt ő mégis megtalálta. Így vagyunk sokan. Bár talán nem annyira tudatosan, mint Schliemann, mégis egyszerre nem tudunk másra figyelni, mint Isten. Mert - valakinek hirtelen, mint a villám, valakinek pedig úgy, ahogyan a pirkadatban egyre élesebben rajzolódnak ki az alakok - előttünk áll Jézus keresztje.
A saját sorsunkkal-utunkkal nem vagyunk tisztában. Csalódások, betegségek és halál, társadalmi feszültségek, morális romlás vesz körül bennünket. S ezeket nem tudjuk mire vélni, mi okból és mi célból történnek. És igyekszünk arra, hogy a világ minél tisztább, átláthatóbb legyen, hogy a közösségek minél inkább élhető közösséggé váljanak. ÉS vannak örömeink, eredményeink is. S nem tudjuk, valójában mit ér a mi fáradozásunk. A saját utunkkal-sorsunkkal nem vagyunk tisztában. De Jézus Krisztus halálából és feltámadásából látjuk, hogy Isten irgalmas kezében tart mindent. Ezért nem tudjuk levenni szemünket Jézus keresztjéről. S bár csak dadogva fogalmazzuk meg, hogy bűnbocsánat és örök élet árad belőle, tudjuk, hogy még ennél is gazdagabb kincsre találtunk. Isten végső akaratára, a teremtés, az életadás, a hazavárás kegyelmes helyére: igen itt - éppen a kereszten elrejtve, a gyalázatban elrejtve - Isten dicsősége látszódik meg. Itt értjük meg - ha megértjük egyáltalán - Istent magát.
A diák megkérdezi: miért jobb adni, mint kapni - hiszen ő diák. Mi pedig csodálattal látjuk, ahogyan Isten ad, osztja vagyonát, mindenét, amije van: dicsőségét, gazdagságát, igazságát. Úgy, hogy ő maga szegénnyé, megvetetté és bűnössé lett. Áldott legyen Isten, mert Tőle, általa és érte van minden. Övé a dicsőség örökké. Ámen.